Belegondoltam...

Elnézést kérek a provokatív címért. Célja a figyelemfelkeltés és egyébként átgondolva mondandóm nagy része végülis megfogalmazható lenne ebben a pár szóban.

Vagyunk egy páran, akik szarunk (már bocsánat, de ide ez a szó való) a jogszabályokra. Én is közéjük tartozom.
Megtehetem, mert az erkölcseim sokkal erősebbek, mint a magyar jogszabályok. Én például nem azért nem lopok, mert benne van a Btk-ban és büntetnek érte, hanem azért, mert Jóapámtól megfelelő helyreigazítást kaptam gyerekkoromban, amikor egyszer (na jó, többször) megpróbáltam. Én nem azért nem csapom be a másik embert, mert félek a következményektől, hanem azért, mert a belém ültetett lelkiismeret nem engedi.

Én nem azért nem hajtok gyorsan, mert megbüntetnek érte, hanem azért, mert az veszélyes és embereket ölni még ebben a formában sincs kedvem.

És sorolhatnám.
A magamfajta ember akkor kerül összeütközésbe a törvénnyel, amikor az eltér a benne élő, sokkal erősebb lelkiismeretől.

Kiragadva egyet az előbbi példák közül: engem is megbüntetnek gyorshajtásért, ha lakott területen kívül, minden indok nélkül kitesznek egy 70-es táblát. Mert ott bizony (előre elnézést kérek) le fogom szarni és megyek tovább kilencvennel. Úgyhogy lehet ilyet tenni, lehet az M7-esen indokolatlanul százazni, vagy Ferihegynél indokolatlanul ötvenezni és be lehet állni egy bokor mögé radarozni. Csak nem etikus.

Persze szerencsésebb országokban a jogszabályok és az etika többségben harmóniában vannak. Szerencsésebb országokban ott radaroznak (hogy a kiragadott példánál maradjak), ahol a sebességkorlátozás valóban veszélyes forgalmi helyzet miatt indokolt és betartatásával valóban veszélyt előznek meg. Na, ott engem nem fognak lefényképezni, ezt garantálom.

Ez nem igaz tetves kis országunkra, ahol olyanok írják a jogszabályokat, akiknek az etika terén is hiányosságaik vannak.
És olyan emberek vezetik az országot (és osztják az észt az iskolákban), akik lopták a doktorijukat és valószínűleg a diplomájukat is.

Ahol az adó-, TB-, nyugdíj- (és sorolhatnám még) rendszere úgy van kialakítva, hogy aki becsületesen csinálja, annak a pofájába röhögnek a csehszlovák rendszámos adócsalók (ez is csak egy példa, csinálja aki akarja).

A mi kis országunkban miért nem fizet önként és dalolva adót az állampolgár? Mert a befizetett adójáért nem kap cserébe szinte semmit.

Amikor feltörik az autódat és ott állsz a very gettó legközepén majd' egy órát, akkor bizony elgondolkozol rajta, hogy miért is fizettél adót, ha a rendőr nem jön? (Ő tehet róla? Nem. Teszi a dolgát, röhelyes pénzekért. Ennyit tehet.)

Amikor nem alszol hetekig, mert valakit lefizetve olyan helyen engedélyeztettek diszkót, ahol tízezrek pihenését teszik tönkre? Ilyenkor elgondolkozol, hogy miért is fizeted az önkormányzatnál a seggmeresztőket, akik ráteszik a papírra a pecsétet akkor is, amikor nem kéne? Ők tehetnek róla? Ki tudja? Lehet, hogy "magasabb érdek" rájuk parancsolt...

Amikor minden reggel ötkor ébredsz a kutyaugatásra, ami egy olyan parkból hallatszik, ahová kutyát bevinni (20 táblával megjelölve) tilos? Ki tehet róla? A gyepmester? Az önkormányzat? A kutyatartó?

Amikor a fizetési papírodon azt olvasod, hogy a munkáltató a TB-t százixezer forint mértékben kifizette és a korházban meg nem látnak el? Amikor az orvos nyújtja a kezét, de nem kézfogásra? Amikor 2022-re jegyeznek elő embereket műtétre?

És sorolhatnám.

Persze vannak emberek, akik hozzám hasonlóan "szarnak a jogszabályokra" és úgy viselkednek, ahogy azt az erkölcsük diktálja.

Vannak becsületes postások például, akik a fos fizetésük ellenére teszik dolgukat még akkor is, ha a Magyar Posta is úgy szar, ahogy van. Vannak ápolónők, akik akkor is kivakarják a férgekből és szarból a hajléktalant, ha épp csak annyit keresnek, mint amennyit a hajléktalan italra költ. Vannak becsületes rendőrök, akik közbelépnek akkor is, ha éppen szabadnaposak. Vannak tanárok, akik akkor is türelmesek a bunkó kölkökkel, ha a kölök zsebpénze több, mint a fizetésük.

És - szerencsére - sorolhatnám még...

Akkor mi is a lényeg?

Szerintem az, hogy Te is "szarj a jogszabályokra" barátom és viselkedj úgy, ahogyan az erkölcseid diktálják! Próbálj meg embernek maradni akkor is, ha közben minden ez ellen szól!

Én magam is kiléptem a magánnyugdíjpénztárból. Jaj, de nagyon rá is faragtam. Most majd akik bennmaradtak, azok sokkal jobban járnak, merthogy ők "is" kapnak majd állami nyugdíjat. Emellé meg ott lesz majd a "megmentett" magánnyugdíjuk is. Nos, kedves barátaim (bár ezt a szófordulatot is kisajátította valaki más, de talán szabad használnom), akkor nézzük is, mi a helyzet szerintem.

Én magam a kilencvenes évek elején kezdtem el dolgozni, azóta van fizetésem. Folyamatosan. Folyamatosan átlagos, éppen csak inflációkövető. Sőt, talán a reálértéke még kicsit emelkedett is azóta, ahogy az életem és a karrierem - ha lehet ezt így nevezni - haladt szépen előre. Talán kicsit jobban élek, mint húsz éve éltem. Azaz immáron 22 éve vagyok - amikor ez az államosítási tranzakció lezajlott, akkor éppen 20 éve voltam - kereső. Ismétlem: folyamatosan. Azaz a munkáltatóim folyamatosan fizették be a fizetésem x százalékát (változó, de 5 és 10 között, kiegészítésekkel) a KÖTELEZŐ magánnyugdíjpénztárba. Mert amikor ugyebár ez a nagy találmány elindult, nekünk, akkor még 35 év alattiaknak kötelező volt belépni. NEM volt választásunk. Hát beléptem és benn is voltam egészen 2010 végéig.

Nem tudom ki-miként tervezi az életét, de szerintem azért a nagy többség kis hazánkban azt gondolja, hogy úgy 20 éves korában elkezd dolgozni, majd dolgozik (jelenleg) 65 éves koráig és a jól megérdemelt nyugdíját élvezi ezután. Azaz dolgozunk összesen 40-45 évet (attól függően, hogy szakmunkás, szakközepes, vagy felsőfokú végzettséget szerzünk-e). Természetesen csak akkor, ha VAN munkánk folyamatosan, amire persze megintcsak nincs garancia, sőt egyre kevésbé jellemző. És ahogy most nézem ráadásul, az öregségi nyugdíj korhatára úgy változik, hogy az én generációm majd 70 éves korában mehet el nyugdíjba, ha megéri...

Akárhogy is, az én esetemet véve tegyük fel, hogy dolgozom 65 éves koromig, majd nyugdíjaznak.

Nos, az én esetem egyébként még pozitív példa, hiszen azok között voltam, akik most, a kilépésnél kaptak is valamit. Azaz nekem például volt hozamom. A feleségemnek egy másik magánnyugdíjpénztárnál egy kanyi vasat nem fizettek, de számos fényképet találtunk a neten arról is, ahogy egyeseknek megérkezett a 750 forintos kifizetés. Szóval ennyi volt a hozam.

De vegyük az én esetemet: kifizettek nekem másfél millió forintot, mint hozamot. Ennyit fialt a pénzem az 1995-ös belépésem óta (ha jól emléxem, akkoriban köteleztek a belépésre minket). Tehát 15 év alatt gyűlt nékem kamatokkal meg mindennel másfél milla.

Egyrészt, ezek szerint a befizetett pénzek átlagát tekintve havi 8.333 HUF gyűlt a számlámon és kamatozott Nekem. Tehát ha még ugyanebben a tempóban gyűjtögetek, akkor az elkövetkező 25 évben még 2.500.000,- HUF összeadva 4.000.000,- HUF gyűlt volna össze a magánnyugdíj számlámon. Egyszerüsítek, mert a bankok hókuszpókuszait nem lehet követni. Azért mai reál értékkel számolok, mert mindez persze kamatozna addig - ha pozitívan gondolkodom és nem bukik be pölöl a pénztár -, tehát ha azt szeretném tudni leegyszerűsítve, hogy mennyit is ér ez a pénz, akkor ennek a négy millának a mai értékét kell nézzem. Kicsit bonyolult, de remélem érthető.

Tehát mennyi is négy millió forint mai értéken? Mit lehet belőle tenni? Nos, ha a mai életszinvonalamat nézem - amiben sajnos még nincs gyerek, csak kettőnket kell eltartsuk a feleségemmel - akkor 4.000.000,- HUF annyit tesz, hogy 20 hónapig, azaz nem egészen kettő évig tudnám az állam által jelenleg adott pofátlan nyugdíjat kiegészíteni ahhoz, hogy a kereső időszakban megszokott életszinvonalat éljük. Tegyük fel, hogy a feleségem azért bukott a mutatványon, merthogy hirtelen kellett (volna) kivenni a pénzt és tegyük fel, hogy a feleségemnek is hasonlóan fizetett volna a saját nyugdíjpénztára. Azaz tegyük fel, hogy ő is ugyanannyit kapna kézbe nyugdíjba vonulása után, mint mondjuk én, azaz az ő részéről sem csappanna meg a bevétel.

Tehát a nagy takarékoskodással a nyugdíj után még KÉT ÉVIG élhetnénk hasonló életszinvonalon??? És itt jön a másrészt.

Mert másrészt nagyon nem biztos, hogy az ember egész életében olyan szerencsés lesz, hogy ugyanilyen "jól" fog fiallni a pénze. Könnyen lehet, hogy bebukik a nyugdíjpénztár, az állam, minden. Akkor meg miről is beszélünk?

Mit is jelent egyébként 8.333,- HUF manapság? Például 20 napi meleg ebédet egy menzán, az otthonról becipelt, megmikrózott kaja helyett. Vagy 2 darab színházjegyet havonta. Vagy 2-2 darab gyógyfürdő jegyet havonta. De sorolhatnám még. Ez az a pénz, amit a SEMMIÉRT havonta befizet az ember - helyett a munkáltató - és amiből majd valamikor a ködös jövőben lesz majd valami. Ez az a pénz, amit manapság nem költök magamra, magunkra. Ez az a pénz, amit ellopnak és el is fognak lopni tőlünk, amíg világ a világ.

Úgyhogy akkor hogy is van ez az átvert 2,8 millió ember dolog, amit mint gumicsontot rág a média napok óta?

Nos, harmadrészt: 2011 volt a legjobb év az eddigi életemben. A kifizetett tagsági díjból és munkáltatói kiegészítésből hosszú évek óta először elmentünk nyaralni. Salzburg, Verona, Horvát tengerpart, napsütés, olivabogyó. Talán emlékszel még... A kifizetett pénzből kifizettem azokat az adósságaimat, amiket évek, de inkább évtizedek óta görgettem magam előtt (bútorkölcsön, szőnyegkölcsön, hűtőgépkölcsön, és mindeolyankölcsön, amit még összeköltözésünkkor, azaz 2000-ben, 11 éve vettünk fel a feleségemmel). A kifizetett pénzből meghagytam egy olyan összeget, ami ott figyel a számlámon és aktív kereső korom óta ELŐSZÖR van az, hogy nem mínusszal kezdődik az egyenlegem. Először van az, hogy nem kell rettegjek attól, mi romlik el éppen a lakásban, az autón és azt miből fogom kifizetni. Aktív kereső korom óta először van az, hogy viszonylag nyugodt vagyok, mert van némi tartalékom. És aktív kereső korom óta először van az, hogy a bankszámlámat vezető bank nem von le havonta 10-20 ezres közötti összeget a kamatokra, mert nem tartozom nekik. Kvázi havonta 10-20 ezressel többet költhetek magamra, vagy takaríthatok meg.

Nem érzem magamat átverve.

Azért nem érzem magamat átverve, mert AKKOR éreztem magamat átverve, amikor egy olyan dologba kényszerítettek bele, amiből már akkor tudtam, hogy SEMMI hasznom nem származik majd. AZ VOLT az átverés.

És hogy nem gondolok a jövőmre? Hülyének néztek? Gondolok én arra, de abban biztos lehet a jó állambácsi, hogy CSAK OLYAN befektetésben fogom tartani a "jövőmet", amire nem teheti rá a kezét SEMELYIK SENKIHÁZI POLITIKUS. Hogy ez mi? Majd hülye lennék elárulni...

Nem politikai indíttatásból írok, az egybeesés véletlen. A mi kétharmadunkról írok, az én családom kétharmadáról.

A húgom majd' négy éve úgy döntött, hogy nem vár tovább, belevág. Mármint a lakásvásárlásba. Miért? Talán azért, mert már 30 éves elmúlt és évek óta fizetett másoknak albérletet, ez pedig olyan, mint amikor az ember az ablakon lapátolja ki a pénzt. Inkább - gondolta - hasonló összegben köt egy lízingszerződést és így kvázi magának fizeti inkább a részleteket, amelyek végén reményei szerint egy saját lakás várja majd.

Nem vállalta túl magát. 54 ezrest vállalt be havonta, ami már az akkori fizetése mellett is jól tartható részletnek tűnt és természetesen reménykedett abban, hogy egyrészt a fizetése is szépen emelkedni fog majd ahogy az élete és a karrierje halad előre és persze joggal reménykedett abban is, hogy nemsokára majd nem egyedül fizeti a részleteket.

Család számára is alkalmas, másfél szobás + galériás lakást nézett ki magának egy kicsit inkább kijjebb a városból, hogy ugyanabból a pénzkeretből jobbat tudjon kihozni. Nem vállalta túl magát egy kicsit sem. Persze mint sokan mások ebben a kis hazában, nem sejthette, hogy lesz a válság és amit még kevésbé: hogy elszáll a svájci frank.

Előtte is 50-60 ezreseket fizetett ki egy-egy albérletért, így ez az 54 darab ezres simán vállalhatónak tűnt egy saját lakás reményében.

Körülnézett, megnézett jó sok lakást - néhánynál én magam is ottvoltam - valamint hetekig mérlegelte, hogy kölcsönt vagy lízinget vegyen-e fel és hogy kitől.

Végül majd fél éves keresgélés után megvolt a konstrukció és az "Első" banktól a lízingszerződés is.

Az persze alap, hogy a lízingcég nem adta oda a lakás teljes vételárát, így a szüleimnek is fel kellett venniük majdnem 3 millát, hogy az összesen 12 milliós összeg összeálljon.

Az első kétharmad tehát az, hogy a családom két harmada azonnal adósságba keveredett egy lakás miatt, és természetesen a szüleim házára is rákerült a jelzálog. Úgy kalkuláltak, hogy a három milliót a szüleim kényelmesen fizetgetik majd és pár év alatt a végére érnek, a Hugi pedig a 10 milliót röpke 25 év alatt ki is fizeti. Alig lesz addigra 50-55 éves.

A dolgok mentek is szépen, mígnem beütött a krakk. Egy dolog a válság, de ugyebár azt senkinek nem kell magyarázzam, hogyan hatott mindez kis országunk pénzére, illetve a forint arányára a többi pénznemhez. Így aztán lassan, majd gyorsabban elkezdett növekedni a havi törlesztőrészlet mind a huginál, mind a szülőknél. Meg sem nagyon állt a kezdeti duplájáig, de talán ez is ismerős másoknak, hiszen sokan vannak így vele. Illetve miket beszélek, hiszen még most sem állt meg az emelkedés. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg tart a kezdeti duplájánál.

Aztán ugyebár a válság érintette a betonstabil magyar gazdaságot is, így konkrétan a hugom fizetése nemhogy emelkedett volna, de egy hónapja a munkahelye is megszűnt. Hirtelen, figyelmeztetések, előjelek nélkül. Vagy jól titokban tartotta a vezetőség. Mindenesetre gyors keresgélés és bazinagy szerencse folytán sikerült találnia egy újabb munkát, persze nem ugyanazokkal a feltételekkel, így december elseje óta kevesebb pénzért dolgozik többet. A kevesebb pénzen havi nettó mínusz 80-90 magyar ezrest tessék érteni, ami nem lenne gáz, ha eddig ez a 80-90 ezres megtakarítás, plusz lett volna. Csakhogy nem az volt, a megemelkedett részletek és nem mellesleg a megemelkedett árak - fűtésvízgáztévéinternetkajabenzinsorolhatnámmég - miatt a kényszerű váltás előtt is úgy élt a tesóm, hogy kemény spórolás mellett - fiatal nő létére szórakozás nuku, öltözködés nuku, nyaralás nuku - havonta néhány ezrest tudott megspórolni, amiből a kis lakást tudta kicsit fejlesztgetni. Mert ugye a lakásba kell(ene) némi bútor meg miegymás.

Szóval ezidáig is úgy élt, hogy félretett pénze semmi nem volt, pedig SOHA egy forintot nem költött olyan "haszontalan" dolgokra, amiket egy szép magyar szóban úgy foglalnánk össze, hogy az "élet". Az ő élete évek óta spórolás volt, vízgázfűtéssorolhatnámmég díjak számolgatása és a hó végén megmaradt ezrecskék összerakosgatása amikből kanapé, konyhai asztal, satöbbi lett. De azért szépen és lassan fejlődött az élete és akár még jól is tudta érezni magát a kis lakásban, ami egyébként röpke egy óra tömegközlekedésre van a munkahelyétől.

Illetve volt, amíg ki nem tették.

Érdekes dolog az élet, hiszen ebben a - majdnem azt írtam, hogy tetves - kedves kis országban valahogy fordítva mennek a dolgok. Így aztán immáron negyedszer járt úgy a tesóm, hogy a munkáltató indokai között a legnyomósabb az volt, hogy "Neked annyi diplomád van, könnyen találsz magadnak másik munkát", miközben az iskolázatlan, de helyezkedni - lásd még: csontig benyalni, vagy durvábban fogalmazva: jobban betérdelni - tudó kolléganőknek valahogy a legnagyobb leépítés közben is akadt hely. Szóval amikor kettőből kell választani, valahogy mindig Ő szívja meg pusztán azért, mert miközben más a hátán feküdt, addig ő inkább saját pénzéből továbbtanult - két főiskolai diploma - és mert nem volt hajlandó szétdobni a lábait valamelyik hájfejű faszkalapnak.

Summa-summarum idén decemberben megintcsak Ő repült, ráadásul úgy, hogy 2 hete volt munkát keresni. Csodás szerencse - nameg a sok diploma - csupán, hogy talált egyáltalán valamit, ahol persze mindent előről kezdhet és ahol a fizetése is 80-90 ezressel kevesebb. Ez persze nem lenne baj, ha ez a fizetés nem éppen 5 ezressel lenne kevesebb, mint amit csekkeken be kell fizetni havonta...

Az élet persze zajlik, a család pedig arra való, hogy segítsük egymást. Valahogy lesz most is. Persze nem könnyű ez, hiszen én magam sem véletlenül ülök itt a számítógép előtt hajnali 3:59 órakor. Álmatlan vagyok én is, a gondok rámomlanak éjjelente. De ez a bejegyzés most nem rólam szól.

Karácsony előtt felröppent ugyebár a hír, miszerint a Zállam segít a devizahiteleseknek, csak nagyon gyorsan jelentsék be a bankuknál, hogy végtörleszteni akarnak. Hát mi is bementünk az "Első" bankba, ami az utunkba került vidéken, hiszen a felhívás - miszernt a cég is támogatná esetleg a devizahitel elleni harcot - december 22-én érkezett meg, amikor pedig mi már mindannyian a szülői házban kerestünk némi menedéket és békét karácsonyra. Nem ugyanaz van ám vidéken, mint Büdipesten, így a szomszédso város "'Első" bankjában volt is némi sor karácsony és szilveszter között. De valahogy sikerült a szándékunkat jelezni és az erről szóló igazolást beküldeni a munkáltatónak, aki majd segít a devizahitel elleni harcban...

És most következik az a kétharmad, ami miatt ezt a bejegyzést írni kezdtem. Kicsit kerekítek, hiszen a nagyságrend a lényeg.

Tehát a Húgom és a szüleim 12 milliót vettek fel, ebből vásárolták a lakást. A Húgom svájci frank alapon majdnem tízet, a szülők japán jen alapon majdnem hármat. Négy éve fizetik rendesen, soha még csak nem is késtek.

A "Zadósság" jelenleg? A szülők majdnem 3 milliójából 6 (azaz hat) lett, a húg majdnem 10 milliójából 16 (azaz tizenhat). Ha tehát szeretnének végtörleszteni, akkor jelen állás szerint 22 milliót kellene visszafizetni. Azt persze nem értem, hogy egy olyan ország pénzneme, amit gyakorlatilag elsöpört a cunami és aminek a felét rádioaktív hulladék borítja - ismeretes még így is: Japán - hogyan is lehet a kezdeti majdnem 1 forintról jelenleg 3 forint felett? Hogy működik ez? Mert a svájci frankot még úgy ahogy értem, nade szárnyaló japán jen?

Az ingatlanpiac persze pang, a lakásra felvehető forint alapú hitel számításánál a lakás jelenlegi értékét veszik figyelembe. Ez pedig alig haladja meg a 7 millió magyar forintot. A teljes tartozás egy harmada.

A maradék kétharmad?

Az csak úgy lett.

Varázslat.

Azzal mi lesz? Legjobb esetben is: semmi.

Milyen végtörlesztésről beszélünk akkor? Miben segít az állam? Miben segít a munkáltató? Mivel hülyítjük a népet? Milyen kiutak is vannak? Átváltjuk forintba a hitelt? Hogyan? 22 milliót ki ad egy 7 milliót érő lakásra? Ha ad, akkor milyen feltételekkel, hány száz évre?

Vagy holnaptól például nem fizetünk egy vasat sem? Viszik a szülők házát is és életed végéig fizethetsz a semmiért.

Azaz mi marad? Marad a fogcsikorgatás és a megemelkedett részlet fizetése. Ahogy haladnak a dolgok, szintén az életünk végéig. Választási lehetőség és kiút nélkül.

Erre pedig megint van egy találó magyar szó: rabszolgaság.

Na, ez a mi kétharmadunk.

Hepiend nincs?

De van!

Az első gondolatom, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben is emberek. Nem vagyok kárörvendő, nem ezért írom. Inkább azért jó fejbentartani az ilyesmit, mert az ember erőt merít azokból, akik sokkal nehezebb helyzetben sem adják fel. Példát veszünk róluk kitartásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy a mi családunk összetartó család. A megpróbáltatások nem szétválasztanak, hanem még jobban összeforrasztanak minket. Nem félünk a munkától, amibe belekezdünk, azt meg is csináljuk, mégpedig jobban, mint más. Ha kell, másod- és harmad- és negyed- és ötödállást is vállalunk. Soha nem féltünk tanulni sem, így értünk is ehhez-ahhoz. Több lábon állunk tehát, a több lábat pedig nehezebb kisöpörni alólunk.

Persze a  kudarcok padlóra küldhetnek, de felállunk. Ha nem sikerül magunktól, akkor mindig van valaki, aki felsegít. Bízhatunk egymásban.

Szerencsések vagyunk annyiban is, hogy számunkra teljes értékű szórakozást nyújt egy jó könyv is, abból pedig - mivel még sokkal rosszabb anyagi helyzetben is mindig kiszorítottuk rá a keretet - van pár kötet idehaza. Szeretünk biciklizni is, kirándulni is, és még sorolhatnám. Röviden tehát az életben igazán jó dolgokhoz nem nagyon van szükségünk pénzre. Úgyhogy a szórakozás átalakításával is tudunk spórolni.

És ami a legfontosabb: van bennünk tartás és kitartás. Már csak dacból sem fogjuk hagyni, hogy aljas pénzsóvár szarháziak kiforgassanak a vagyonunkból.

Úgyhogy a családomnak üzenem, hogy rám számíthattok! Amiben én jó vagyok, azt hozzáteszem a harcunkhoz.

A kedves bankoknak pedig innen üzenem, és ezt vehetitek hadüzenetnek is:

MOST BASZTATOK ÁT UTOLJÁRA!

Talán mindenki emlékszik még a viccre, amiben a karácsonyfa alatt önfeledten játszadozó gyerekre ráüvölt az apja: Minek örülsz, elfelejted, hogy ****** vagy? Több változat is kering, különféle, de halálos betegségekkel. Szóval valahogy én is így érzem most magamat.

Válság van, baj van, szopás van.

De én mégis örülök.

Örülök annak, hogy nem vagyok beteg. Örülök annak, hogy akiket szeretek, szintén megvannak. Örülök annak, hogy van munkám. Örülök annak, hogy még ha apró örömöket is, de megtalálom mindig azt, aminek lehet örülni.

Örülök annak, hogy szeretek valakit és hogy ez a valaki is viszontszeret.

Ennek örülök a leginkább.

Lehetnék szomorú, hiszen sok sz*r történ idén is. Lehetnék szomorú, hiszen olyanokkal is történt sz*r idén, akik nekem nagyon fontosak. Velem is történ sz*r idén.

Én mégis örülök.

És tudom, hogy ez a sok sz*r is elmúlik egyszer. Csak azt nem szabad hagynunk, hogy rámenjen az egészségünk. Hogy addig idegeskedjünk, amíg tényleg lesz miért idegeskedni.

És hidd el nekem, hogy ami Veled történik, annak is megvan az oka. Egy olyan cél felé terel Téged, amit még nem látsz. Semmi sem véletlen. Egy dolgod van: ki kell bírjad. Nincs más választásod.

És ha kibírtad, ha vége van, akkor majd nevetve fogsz visszagondolni rá.

Addig pedig próbáld megtalálni a kis örömöket, teljesen mindegy, milyen praktikákat találsz ki ehhez...

Volt már bizony vagy két hónapja, hogy a Való Világban szereplő Kertész Vera, vagy ahogy csak ezeket (sic!) emlegetni szokták: VV5 Vera személyével kapcsolatosan gyanús képek jelentek meg az interneten.

Ezek a képek egy videóból származhatnak, amely videó felnőtt tartalmú. A hírekben akkor az volt, hogy nem biztos és lehet, hogy Photoshop, meg ilyesmi.

Nos, tegnap az interneten barangolva belefutottam ebbe a videóba és voltam elég gyors ahhoz, hogy le is mentsem, mielőtt törlik. Persze nem kellett hozzá 10 perc, el is tűnt a YouTube-ról. Azon "szerencsések", akik viszont időben arra jártak egyértelműen tudják, hogy a pornófilmben - ami nem erotikus film, nem is szoftpornó, hanem kőkemény hard műfaj - bizony tényleg és jól beazonosíthatóan Kertész Vera szerepel.

A filmről annyit egyébként, hogy tipikus igénytelen pornó, amelyben először alig bikiniben flangál, majd szexuális segédeszközökkel játszadozik, ezután előkerül egy férfi is, akivel a világ legtermészetesebb dolgát végzik és végül megnézi közelről is a férfi örökítőanyagát.

Remélem sikerült leírni egyértelműen, de azért szalonképesen, hogy bizony ebben a filmben egy olyan nőt láthatunk, aki gátlások és érzelmek nélkül szexel valakivel, nyilvánosan.

Van ezzel baj? Nincs.

Ne értsen félre senki, mert nem vagyok álszent. A szexualitásnak ezen formája teljesen elfogadható, így ha egy nő össze tudja egyeztetni a lelkével, hát csinálja.

Az már más téma, hogy ezekre a nőkre mi, férfiak úgy tekintünk, ahogy. A prostitúció egy formája ez, ugyanolyan cafat az a nő aki ilyet csinál, mint az az árokszéli, aki kevesebb pénzért árulja magát a török kamionsofőröknek.

Mégegyszer hangsúlyoznám: csinálja csak, ha neki kedve van hozzá, akit meg érdekel az ilyen, az nézze és élvezze. Ez egy szabad ország.

Amiért én ezt a bejegyzést teszem most, az nagyon egyszerű.

VV5 Vera ugyanis az "érzékeny nő" kategóriában indult a Való Világ 5-ik sorozatában és a Villába kerülése óta olyan nagyképűen osztja le a benn lévő összes lakót, mintha legalábbis a filozófia doktora lenne.

Pofátlansága legmagasabb foka, hogy ilyen múlttal ő meri "Ribizli Gizizni", azaz leribancozni a többi lányt a villában.

Az is érdekes, hogy mit olvashatunk róla a Való Világ 5 weboldalán. Íme (csak az ide vonatkozó pontok, zárójelben a megjegyzéseim):

Vera

Legőrültebb dolog, amit eddig tettem:
Kislány koromban megszöktem otthonról.
(Ja, és pornófilmben szerepeltem, de az mellékes...)
Mi az, amit biztosan nem tennék meg a fődíjért:
Gusztustalan dolgokat enni, úgy lefeküdni valakivel, hogy nem tetszik a srác.
(Ezexerint tetszett neki a pornósztár partner...)
Legutáltabb embertípus:
Sznob, kérkedő és aki elfelejtette honnan jött
(Merthogy őnaccsád nem sznob, nem kérkedik és a ribanckodását nem elfelejtve nem ribancozzza le a villában például Veronikát, aki mellesleg csak odabújik néha ehhez-ahhoz...)
Amire a legbüszkébb vagyok:
Hogy mindig tudom újra kezdeni, sosem adom fel, önálló vagyok és bármely helyzetben kiállok önmagamért és nem támaszkodom másra. Megbocsájtó vagyok és az értékrendem a helyén van.
(Az a helyénvaló értékrend, ha pornófilmben szerepelsz...)

Ennyi.

Kérdésem a következő: van a Való Világ Villában elég tükör. Hogy tud egy ilyen beléjük nézni?

Csepel jó hely.
A buszon utazva simán kitépte egy g**i a húgom kezéből a telefont.
Miközben dulakodtak, a többi utas csak nézte.
Miután leszálltak - leestek - a buszról, a sofőr becsukja az ajtót és elhajt.
A húgom meg ott áll a pusztában, telefon nélkül, tök sötétben, a kis g**i meg elszalad a bokrosba...
Egy kisboltban kölcsönkért telefonról húgom kihívja a rendőrséget, akik viszont 10 perc alatt kiérnek. Rekord.
Igazoltatnak mindenkit és fennakad a hálón egy kiccsávó, aki a zoknijában hordja a telefonját, akksi és sim nélkül...
A telefon véletlenül pont olyan, mint a húgomé.
A rendőrök elmennek a húgomért, aki felismeri a telefont.
Másnap reggel a buszon beszédtéma, így akad szemtanú is...
A telefont a húgom visszakapja, a kis g**i ellen meg reméljük, megáll a vád...

Csepel jó és biztonságos.
Vagy nem?

A magamfajta önmarcangoló típusnak örök dilemma, hogy jó-e az, ahogyan a világ dolgaihoz viszonyul. Azaz viszonyulok.

Szerethető-e az a viselkedés, amit elkövetek naponta?

Vannak kétségeim...

Persze az ember törekszik, és azokkal akiket szeret, egészen másképp viselkedik. Vagy nem? És ha igen, akkora többiekkel miért nem? Nincs energia? Elfogy a szeretet és elfogy a türelem? Valóban nehezebb normálisan szólni valakinek, mint ráüvölteni?

Azt vettem észre, hogy tényleg azt kapom vissza a környezetemtől, amit én magam kisugárzok.

És ha már belegondoltam, magamnak legalább kénytelen vagyok bevallani, hogy ha valaki nem úgy áll hozzám, ahogy azt szeretném, azt bizony többnyire csak magamnak köszönhetem.

Mert az emberek igenis jók! És köztük jó vagyok én is, csak oda kell figyeljek.

Nem túl nehéz...

Igen, tag voltam a mai napig. Azért voltam tag, mert anno nem voltam még 35 éves és kötelező volt belépni. Nem volt választásom és az ilyen kötelező dolgoktól eleve ódzkodom kicsit. Mintha a fogamat húznák...

Persze meggyőztek szépen lassan arról, hogy ez nekem jó, merthogy az állami rendszerben úgysem lesz nyugdíjam és itt meg majd jól forgatják a pénzemet és azt örökölni is lehet.

Naná, hogy voltak kétségeim, hiszen épeszű ember lévén nem nagyon tudtam megérteni, hogy miként lehet ugyanannyi pénzből többet csinálni úgy, hogy még az egész pénztár személyzetét is fenntartjuk az összes irodistával, irodaházzal, továbbképzéssel, tájékoztatókkal és reklámokkal együtt. Persze a bankárok bűvészkednek a pénzzel, így gondoltam: egye fene, menjen.

Persze az volt a legnagyobb érv, hogy a munkáltatóm még beletett pár plusz forintot ebbe a magánnyugdíjba, így effektíve több pénzt kaptam, mint az államiba kaptam volna. A pénzemnek meg nem vagyok ellensége.

És akkor most azt hallom, hogy az a meggondolatlan előző kormány a szakadék szélére sodorta a nyugdíjrendszert és még éppen időben lehet viszakozni...

Nos, kedeves politikus urak, röviden és velősen: kapjátok be!

Hazudtatok, hazudtok és hazudni fogtok és soha nem fog érdekelni a saját meggazdagodásotokon kívül semmi. Annakidején nagy pénzt tettetek zsebre abból, hogy belekényszerítettétek a hozzám hasonlókat a kötelező nyugdíjpénztárba és eltettétek a jutalékot a haverjaitoktól. Ha nézegetem a képeket - míly meglepő - ismerős arcokat látok az én nyugdíjpénztáram elnőkségi tagjai között is. Olyan embereket, akikre a kutyámat nem bíznám rá. Nade ők a haverok, kell nekik a jó zsíros állás, amiből délután 2-kor nagy táskalóbálás mellett mehetnek haza a céges luxusautón. A folyosón nézegettem épp ma a fotókat, amelyekről ezek a felkészült jókáderek a pofámbaröhögnek. Na, ezt tolerálom legkevésbé...

Persze nincsenek illúzióim, és biztos vagyok benne, hogy most is nagy pénzt zsebeltek be azzal, hogy tönkrevágjátok az egészet. Hogy mindez az én érdekemben történik? Nanneee!

Ha az én érdekemet tartanátok szem előtt, akkor a HOZAMOT kapnám vissza most és nem az infláció feletti részét. Ugyanis a hozamhoz nektek - mint államnak  - SEMMI KÖZÖTÖK. Azt a magánnyugdíjpénztár produkálta. Nektek az a pénz jár vissza, amit az állami helyett a munkáltatóm a magánba fizetett be és - egye fene - az erre rárakódott, inflációt követő kamat. A hozam pedig a nyugdíjpénztár érdeme, velük pedig én szerződtem, tehát az ENYÉM! Még le is adózok belőle, ha kell!

De nem, az én érdekeim szemmeltartása mellett visszakapom a hozamból az infláció feletti pár tizezer forintot. Nézzetek már hülyének és köszi szépen!

És természetesen megy a blabla a tévében, rádióban, újságokban, de egyet jó ha megértetek: minden épeszű ember tudja, hogy onnan lehet felismerni a hazudozó politikust, hogy mozog a szája! Nem hiszek nektek és ezzel vagyunk páran. Azt sem hiszem el, amit kérdeztek!

Nagyon jól tudom, hogy lófax lesz a Shengenbe, nem nyugdíjam.

Úgyhogy nem azért lépek ki a kötelező magánnyugdíjpénztárból, mert hiszek nektek, hanem azért, mert már az elődeiteknek sem hittem.

És nem fogok előtakarékoskodni! Ehelyett a bankoknak meg nyugdíjpénztáraknak be nem fizetett pénzekből élni fogok! Nyaralni fogok nyáron, síelni fogok télen és új kocsit fogok venni, ha úgy tetszik. Színházba fogok járni, új telefont fogok venni, új laptopot fogok venni, nagyobb tévét fogok venni, új bringát fogok venni, házat fogok venni, nyaralót fogok venni. Ha lesz gyerekem, akkor megveszek neki mindent, amire vágyik, és soha nem fogom azt mondani neki, hogy azért nem kapsz meg egy kurva 900 forintos Pemü gördeszkát (de vágytam rá kölökkoromban), mert neked teszem félre a pénzt ifjúsági takarékba...

És ha megvan minden, akkor majd kis hajókat hajtogatok az új magyar százezerforintosból és leúsztatom a Dunán!

Mert annak is több értelmét látom, minthogy retves bankok a svájci frank ingadozására meg a négyzetköbgyökkamatlábra hivatkozva lenyúlják a pénzemet. Én nem hagyom magamat úgy átbaszni, mint a szüleim, akik a kétezerötszáz forintos fizetésükből havi ezret tettek nekem félre, hogy majd eleinte lakást, később (kicsit lejjebb adva a reményeket) a lakásba bútort vegyek magamnak és végül vagy 18 év után a saját adósságaikat éppen kifizették belőle.

Aztán majd ha öreg leszek és nem tudok már dolgozni, és nem lesz mit enni, akkor eladom a nyaralót, eladom a házat, eladom a kocsit és ha mindent eladtam, majd meghalok.

De legalább volt egy jó életem, ami nem arról szólt, hogy megvonom magamtól magát az életet, hogy pár tetves banki tisztviselő jól éljen a pénzemből.

Na, ez az én vagánynyugdíjpénztáram így 2011. elején, a magánnyugdíjpénztárból kilépésem napján.

Én barom, megfogadtam, hogy nem érdekel mi lesz, én akkor is úgy fogom csinálni a karácsonyt meg az újévet, ahogy elgondoltam.

Karácsonykor például nem veszek ajándékot senkinek, a szilvesztert pedig idehaza töltöm.

Az elgondolás szép, de mégsem javaslom senkinek. Írom, miért is:

Először is, a karácsonyésazajándéknemvásárlás:

A hosszú évek alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy karácsonykor ADNI KELL VALAMIT, mert anélkül nem karácsony a karácsony. Az ember csak áll a fa mellett, aztán néz. Mert ha nincs mit kicsomagolni, akkor mit csinálsz helyette? Kényszeredett mosoly? Feszengés?

Ugyebár megbeszéltem a családommal, hogy NEM VESZÜNK semmit egymásnak. Hogy majd csak úgy simán együtt leszünk békében és szeretetben... Ja, persze!

Természetesen rajtam kívül MINDENKI vett valamit, így a vége az lett, hogy én álltam egyedül ott, mit a l***sz a hideg vízben, míg a családtagjaim meg fogadkoztak, hogy "Dehát ez semmiség..."

Persze Anyu, Ő más. Bár nem tudom, hogy jobb-e, de Ő saját kezűleg vart egy terítőt nekünk, angyalkákkal. Nem tudom, hány munkaórája van benne, de maradjunk abban, hogy sok. Nos, az ajándék szép és szeretettel is adta - és a könnyem is kijön -, de nekem mégis lelkiismeret furdalásom van, hogy ennyit dolgozott vele. Én meg elintéztem annyival, hogy ne vegyünk egymásnak semmit és oké. Asszem már most elkezdek keresztszemes öltéssel varrni valamit jövő karácsonyra...

De menjünk a probléma gyökeréhez: miből is táplálkozik ez a karácsonyundorom? 

Az első és legfontosabb építőkő az a tény, hogy ez a HATODIK karácsony, amikor is már a saját gyerekünknek kellene örülnie a játékoknak. Mert az más. A karácsony a gyerekeké, ha lesz gyerekem, az más lesz. DE NINCS... 2004. februárja óta nem védekezünk, bár igaz, hogy 2004-ben fél évig külföldön voltam, és ezt az időt akartuk felhasználni arra, hogy kiürüljön a feleségem szervezetéből a fogamzásgátló. Így gyakorlatilag 2004. szeptembere óta próbálkozunk, eredménytelenül. Volt itt már lombikprogram és közben elindítottuk az örökbefogadást is és lesz egyszer gyerekünk, de ez nem változtat azon a tényen, hogy NINCS.

Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy 2000-re már 6 éves lesz a gyerekem, hiszen akkor voltam 28 éves, 22-ig tart az egyetem, aztán jöhet a család, meg a gyerek. Ehhez persze az kellett volna, hogy a főiskola alatt - egyetemre nem vettek fel, én ugyanis demográfijaji hullámban születtem, úgy is mondhatnám, hogy mi vagyunk a demográ fiai - megismerjem a szívem választottját - még úgy is tűnt, csakhát ez később vakvágánynak bizonyult. Így aztán az első kapcsolatból nem lett házasság és mire eljött a nagy Ő, helyesebben, mire rájöttem, hogy Ő az, addigra elszállt pár év. Módosítottam a terveken, így aztán a legutolsó tervek szerint a 2005-ös karácsonykor már egy pár hónapos babának kellett volna rácsodálkozni a csillagszóróra meg a villanyfüzérre. 2006, 2007, 2008, 2009 és most 2010. Az pontosan 6, azaz hat karácsony, amikor nekünk már minimum hárman kellene lennünk, és még mindig "csak" ketten vagyunk... Közben a barátaim gyerekei már lassan iskolába mennek, de a legdurvább, hogy a gimnáziumi osztálytársaim közül többnek már leérettségizett a gyereke. Nos, nem könnyű ez.

Persze mondhatnám azt is, hogy milyen szerencsések vagyunk, hiszen szeretjük egymást, és ez igaz is, csak a tárgyhoz semmi köze nincs. Valahogy ilyenkor decemberben inkább azt érzem, hogy nekem a karácsony nagy érzelmi szopatás, fűszerezve kedves képeslapokkal, amiken a barátaim gyerekei ülnek a karácsonyfa alatt. Büszkék rájuk, joggal. Mi meg - helyesebben én - irigykedünk(em). Jó nekik, nekik tényleg szép a karácsony, hiszen a karácsony a gyerekek ünnepe, nekik meg vannak gyerekeik. Nekik szólnak az ajándékok, ők hisznek a Télapóban, vagy a Jézuskában.

Valamiért többesszámban beszélek, leszokom róla. Mostantól csak magamról nyilatkozom, mert a feleségem nem keseredett el még ennyire, vagy nem mutatja. Szóval nekem, gyermektelennek ez az ünnep is csak egy olyan nap, amikor érezem, hogy az egész életem egy kurva nagy bohóckodás, többnyire értelmetlenül. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy mekkora szarkupac vagyok, hogy még egy kölköm sincs. Lehet győzködni magamat, hogy az élet így is szép, de valójában egy nagy lófaszt! Az élet - legalábbis ez a szénalapú, ami itt a Földön kialakult - utódok nélkül ér-tel-met-len. Erre vagyunk programozva évmilliók óta. Aki másként volt programozvca, az meg ugyebár nem örökítette ezt a defektes génjét, mivel neki nem lettek gyerekei. Ha tehát itt vagyok és írom eme sorokat, abban benne van az, hogy az őseim engedtek ennek az ősi ösztönnek, amely bennem is tombol. Ilyenkor, karácsonykor méginkább.

Mindenhol sulykolják is, próbaképpen mértem a tévében és meg kellett állapítsam, hogy nincs olyan reklámblokk, amiben ne azt mutogatnák, hogy akinek nincs gyereke, az önző, semmirekellő.

A februári fizetésemben még meg is látszik majd, hogy én egy kalap szar vagyok, mert nincs gyerekem. Az én adómból ugyanis nem vonnak le, tehát ugyanannyi munkáért így én kevesebb pénzt fogok kapni. Egyenlőség van, mi? Mindenki fel volt háborodva a gyermektelenségi adón, erre most megcsinálták szép csendben. Persze az sem érdekel senkit, hogy én a nem létező gyerekeim miatt egyszer sem voltam tavaly táppénzen és nem kérezkedek el hamarabb, hogy odaérjek az óvodába. Engem nyugodtan be lehet tenni karácsonyra ügyeletbe, úgysincs családom. Megjegyzem, idén van az első év, hogy ezzel nem próbálkoztak meg a munkahelyemen, de csak azért, mert itt nincs ügyeleti rendszer. Az elmúlt években az volt a duma, hogy nekem úgysincs gyerekem, nehogy már a többgyerekes legyen távol otthontól. Értem én, hogy nem könnyű dolog a gereknevelés és át is érzem majd, ha lesz gyerekem, de NINCS.

Ha már tévé: cigányozni nem lehet a tévében, ahogy négerezni sem, mert sérti őket. Minket meg, akik kicsit többen vagyunk, hiszen minden ötödik párt sújt manapság a gyermektelenség, leszarnak. Nekünk nézni kell a "Manócska" és a "Pocaklakó" reklámokat. Nekünk nincsenek jogaink.

Persze az, akinek nincs gyereke egy önző p*cs vagy p***a, megérdemli a büntetést a sorstól! Az persze megint nem érdekel senkit, hogy ezidáig hány millió forintot költöttem(tünk) tisztán az utódnemzésre. Mennyit tettem bele az orvosok zsebébe - a tébémen felül, mert ugyebár abból még egy jóval jelentősebb összeget levontak, párhuzamosan - hogy lehessen gyerekünk. Ez senkit nem érdekel. Az sem érdekel senkit, hogy örökbe fogadnánk, csak hát valószínűleg nincsenek árva gyerekek az országban, azért kell minimum 3 évet várni... Ja, az állam azért legombolt még rólunk egy "jelképes" összeget a tanfolyamért - 3 diplomásként tanfolyamon kell részt vegyek, ahogyan a feleségemnek is, aki meg kétszeres pedagógus - hogy aztán majd kapjunk egy gyereket, akit nem az államnak kell felnevelnie pár millióért. Ja, egyébként meg fogjam be a pofámat és örüljek neki, hogy kaphatok egyáltalán. Ha már ilyen szardarab vagyok, hogy nem tudok csinálni magamnak... Megjegyztem, hogy soha nem dohányoztam. ahogyan a feleségem sem, nem iszunk, nem narkózunk, nem a kicsapongó életmódunk miatt összeszedett szexuális betegség miatt nem jön össze a gyerek. Csak úgy, viccből. Egészségesek vagyunk, szeretjük egymást, elvileg semmi akadálya nincs, csak megpróbál minket az Úr, mert szeret... Én meg nem tudok mit kezdeni ekkora szeretettel!

Elkanyarodtam: karácsony.

Tízezer forintos fenyőfával meg hitelből vásárolt ajándékokkal. Normálisak az emberek? Mindenki tartozik mindenfelé, és akkor hitelből vásárolunk ajándékot egymásnak? Nagyanyámék - hallottam eleget gyerekkoromban - szegények voltak, mert nem volt pénzük. Hol van az ő nulla forintjuk azokhoz a mínusz milliókhoz, amikkel mi tartozunk a bankoknak. És akkor még ajándékot veszünk a mínuszból, mert ajándék nélkül nem ünnep az ünnep.

Én megpróbáltam, én tényleg nem vettem semmit. Senkinek. Hát megismétlem: soha többet! Akkor teszem csak meg ezt legközelebb, ha valamit legalább saját kézzel csináltam...

Aztán a másik kedvencem: a jókívánságok, SMS-ben... Minden év végén jó nagy hasznot csinálunk a telefontársaságoknak, mert SMS-ben először Boldog Karácsonyt, aztán Boldog Újévet kívánunk. 20+áfáért (a szerencsésebbek). Ördögi kör, mert ha nem üzensz vissza, akkor meg sértődés van. Hát én nem üzentem vissza és ezt csinálom már vagy 5 éve. Innen üzenem, hogy megkaptam az összeset és nem csak karácsonykor gondolok rátok, hanem az év többi napján is. Még akkor is, ha nem küldök tízezerér' SMS-eket. Nem sóherság ez. Ezek elvek. Ahogyan annó a posta hintette el a köztudatban, hogy karácsonykor illik - jó pénzért - képeslapot küldeni, most a telefontársaságok kaszálnak belőle szépen. Biznisz iz biznisz... Én nem járulok hozzá.

Aztán a szilveszter. Meg a kötelező jókedv. Amikor valahová KELL menni és INNI kell, meg vidámnak KELL lenni. Ja, és természetesen egy szardarab vagy, ha nem lősz ki legalább egy pár rakétát... Annak is jól KELL érezni magát, akinek éppen nincs hozzá kedve. Kötelező. És jönnek az invitálások a házibulikba, ahová igazán kedves emberek hívnak meg, akiket még szeretsz is, csak azt nem értik meg, hogy te UTÁLOD A SZILVESZTERT, meg a KÖTELEZŐ JÓKEDVET...

Választhatsz: vagy hazudsz - és akkor a magad szemében is egy szardarab leszel - vagy elmondod az igazat, amin meg meg fognak sértődni. Idén szilveszterkor csak 4, azaz négy barátomat sértettem meg azzal, hogy nem mentem hozzájuk szilveszterkor. Persze mindegyikőjük azt mondta, hogy megérti, de csak nem így van, akurvaéletbe!

- Hol szilvesztereztek?

- Sehol. Otthon nézzük a tévét.

- ??? Gyertek hozzánk, mi is itthon nézzük a tévét.

- (vagy) Gyertek hozzánk, lesz pár barátom.

Ilyenkor mit mondjak? Hogy jobban szeretném a saját otthonomban a saját kanapémról nézni a tévét egyszál gatyában, mint másoknál? Hogy kurvára nincs kedvem a mások részegségét elviselni és elkúrt "házibulislágerekre" ugrálni meg jópofizni félidegenekkel? Hogy nem azért nem megyek sehová, mert nem hívtak meg, hanem mert NINCS KEDVEM? Ezt annyira nehéz megérteni? És minél többet magyarázkodsz, annál kellemetlenebb lesz. Hát nem egyszerűbb azt hazudni, hogy betegvagyok, másnapkoránreggeldolgozok, egymásikbarátomnálleszünkakitnemismersz, ügyeletesvagyok, satöbbi...

Naná, hogy egyszerűbb lenne hazudni, ahogyan az életben mindig. Idén sem hazudtam senkinek semmit, gyorsan meg is sértődtek - ha jól számolom - négyen. Akkkkurvaéletbe!

Mindez még azzal is fűszerezve, hogy az évvégi záráskor az ember kikészíti magát a melóhelyen, meg a másodállásában és hazaesik szentestére. Kell vagy három nap, mire magadhoz térsz, utána szétzabálod magad, mert "mértnemeszelnemjó?" Aztán ajándék visszacserélgetés meg virslivásárlás és "fergeteges szilveszteri buli".

Aztán az év elején a sértődések lekezelése és magyarázkodás...

A konklúzió: jövő karácsonykor elutazom egy jó távoli országba (ahol nincs mobiltelefon sem) és haza sem jövök január 3-ig.

Na, jól kipanaszkodtam magamat, dehát én terápiás jelleggel írok, magamnak. És most jobb...

A harag visszaüt.

Ha az ember - már ha nevezhetem magamat még embernek - haraggal fordul a világ felé, a harag saját magára száll vissza. A nap minden percében, a legváltozatosabb helyeken. Íme egy példa:

Volt nekem ez az ügyem a kutyás hölggyel. Aki a kutyáját szájkosár nélkül sétáltatja. Nos, lehiggadva és röviden összefoglalva a történet annyi, hogy pont erre a kedves hölgyre - aki egyébként éppen Anyukámmal egykorú - vetítettem ki a lakótelepi kutyatartókkal szemben érzett elkeseredésemet. Ő kapta, amit másnak szántam. Nem szép dolog.

Mentségemre szolgáljon, hogy nem voltam magamnál. A félelem és az ijedelem beszélt belőlem és az események már követték egymást. Mert ugye mentem a biciklivel, utánam szaladt a kutya, megijedtem - mert harapott már vádlin így kutya korábban -, kicsit erősebben reagáltam, a reakcióm ellenreakciót szült a hölgy részéről, a történetbe bekapcsolódott egy harmadik személy - egy másik kutyatartó, aki ráadásul nem is látta és nem is hallotta a történet elejét -, és végül az volt, hogy már mentem is be a rendőrségre feljelenteni.

De kit? A Margó nénit az 5 kilós kutyájával? Aki egyébként még kedves és aranyos is?

Na, azt hiszem addig azért nincs baj, amíg az ember tud venni egy nagy levegőt és rá tud nézni a helyzetre egy másik szemszögből.

Szerencsés vagyok, mert a másik szemszöget adja maga az élettér, nevezetesen a tizedik emelet, ahol lakom. Innen, az ablakból nézve az ember másként lát mindent. Innen nézve jól látszik, hogy ez a néni és ez a kutya bizony nem bánt senkit.

Na, akkor meg ki a barom a történetben?

Hát én...

Szép dolog, hogy mint egy idegbeteg állat, hagytam magamat elragadni az események által. Magam sodortam magamat bele ebbe a baromságba, amit ráadásul nem is élvezek. Sőt, szinte megbetegít.

Szóval a harag visszaüt. A konkrét esetet nézve: amióta volt ez az összetűzésem, azóta minden egyes hazajövetelkor és elmenetelkor azt vártam, hogy találkozom-e ezzel a nénivel és megint el lesz-e engedve a kutya. Már előre anyáztam magamban. Én barom...

Miközben mis is a helyzet? A helyzet az, hogy igazából nincs miért haragudni. A kutya ugyanis tényleg nem bánt senkit. A néni pedig ezért engedi el, nyugodtan. Na jó, a biciklisekre ideges egy kicsit, de melyik kutya nem az?

Szóval akkor ki hibázott?

Én...

Kinek kell a hibát javítani?

Nekem...

A minap éppen hazafelé jöttem és láttam a nénit itt a parkban. Megint vele volt a kutya, megint póráz nélkül. Békésen sétáltak, senkit nem zavartak. És hirtelen, mintha megvilágosodtam volna: mekkora ökör vagyok én...

És mivel a saját hibámat magamnak kell javítani, feléjük fordítottam az utamat. Az alábbi rövid párbeszéd zajlott le köztünk:

- Csókolom!

-Jó estét!

- Nem szeretném zavarni, teszik tudni, én vagyok az, akivel volt ez a vitája a kutya sétáltatásával kapcsolatban...

- Igen?

- Csak annyit szeretnék mondani, hogy sajnálom...

- ???

- Megijedtem és hirtelen olyasmiket találtam mondani, amit nem akartam. Ne tessék haragudni!

- Nem haragszom, igaza volt, a kutya nem volt megkötve. Megértem, hogy meg tetszett ijedni. Sajnos a Zsuzsi allergiás a biciklisekre...

- Igen, próbáltam kikerülni nagy ívben és azt hittem, sikerült. Azért ijedtem meg, mert amikor hátranéztem, mégis ott volt.

- Én is megijedtem...

- ...

- ...

- Szóval ne tessék haragudni és tessék nyugodtan sétáltatni a kutyát. Csak azért jöttem most ide magához, mert szeretném, ha nem maradna magában semmi rossz érzés...

- Adhatok egy puszit?

- Igen...

- Cupp... Tudja van nekem kettő ekkora fiam. Meséltem is nekik, mi történt. Kérdeztem, hogy lehet-e baj ebből... Hogy feljelentett a rendőrségen...

- Nem lesz, befejeztem a hülyeségemet, nem lesz belőle semmi. Sajnálom... Nem maga tehet róla, hogy ilyen hülyén van megoldva itt a dolog és hogy ennyire össze vagyunk zsúfolva. Persze nem mondom, hogy örülök neki, hogy minden reggel 6-kor felugat minket egy kutya, de az nem a magáé. Majd a gazdájával megbeszélem...

- Igen, a Zsuzsit alig tudom felkelteni 8-9 körül. Mi ennél előbb sosem jövünk le.

- Tudom, láttam.

- Ha látom, hogy jön egy biciklis, mindig megfogom a kutyát, de nem mindig sikerül időben. Ilyenkor odaszalad és ugat, de nem bánt senkit.

- Tudom, közben átgondoltam. Teljesen érthető. Tényleg csak megijedtem. Pedig ismerem a kutyákat, a szüleimnek is van vidéken. Az más... Akkor nincs harag?

- Nincs.

- Akkor jó. Csókolom!

Röviden ennyi.

Azóta más lett a park. Amikor jövök haza, vagy megyek el, nem azt vizslatom, hogy itt van-e a néni és a kutyája. Nem anyázok előre, nem húzom magamat agyilag. Sokkal jobb így.

Igazából csak önzésből kértem bocsánatot. Én ugyanis nem tudok haragban élni.

A harag visszaüt.

Azt hiszem, hogy elragadott egy kicsit a világ az elmúlt pár hónapban. Hogy ennek mi is az oka, azt nem tudom, de tény, hogy nem ismerek önmagamra. Nem voltam én mindig ilyen zsörtölődős, elégedetlenkedős, agresszív. Talán azért lettem ilyen, mert kicsit maga alá gyűrt az ország, amiben élek. Pedig évtizedekig nem sikerült neki.

Korábban sem volt más, mindig voltak ez életemben olyan helyzetek, amikor nagyon oda kellett figyelni arra, nehogy elveszítsem önmagamat. A tendencia változott, manapság sokkal gyakrabban keveredek olyan szituba, amikor nehezen őrzöm meg a hidegvéremet. Az idegbeteg, keménykedő, káromkodó, másokon áttörtető pedig nem én vagyok. Szerencsére ebben még mindig biztos vagyok.

Akkor mit lehet és kell tenni?

Hát kinyújtom a középső ujjamat - utoljára - és bemutatok a világnak. Nem leszek olyan, amilyennek szeretné. Nem megyek a könnyebb ellenállás felé, nem úszom az árral, nem fogadom el azt, hogy ha mindenki így csinálja, akkor biztosan ez a helyes.

Ellenállok.

És ami a lényeges változás, hogy ezentúl nem próbálom meg magamhoz alakítani a világot. Úgysem megy. Az ilyen próbálkozások eredménye sorozatos kudarc, aminek pedig elkeseredettség és megkeseredettség az ereménye. Íme, itt van minden bajok forrása. Hát NEM.

A világ csak legyen olyan, amilyen, az én kis világom más lesz. Az én kis világom újra más lesz. Mindig is más volt, csak mostanság beszívárgott belé valami abból a mocsokból, ami körülvesz minket.

Nem fogok elszigetelődni, csak jobban megválogatom azokat az embereket, akiket beengedek és jobban megválogatom azokat a csatákat, amiket érdemes megvívni. Kevés ilyen lesz. Nem éri meg.

A világ egy nagy szennyvíztelep, tele emésztőgödrökkel. Van lehetőség elkerülni ezeket, de nehéz. Főleg akkor, ha az ember látja, hogy a neki fontos emberek nakig ülnek a maguk szarában - már bocsánat - és éppen csak annyira van erejük, hogy ne érjen a szájukig. Mit lehet ilyenkor tenni? Beugrassz melléjük? Mert úgy érzed, hogy szerencsés vagy, hogy éppen most nem ülsz a kakiban? Nem hinném! Nincs sok értelme annak, ha az ember egy nagy pöcegöröben úszkál és megpróbálja a nagyobb darabokat kisebb darabokra szétpasszírozni. Sokkal több értelme van annak, hogy az ember kimászik a szarból - már bocsánat - és megpróbálja kihúzni azokat is, akiket lehetősége van.

Egész életemben azért dolgoztam, hogy ne kerüljek kilátástalan helyzetbe. Nagyon sok olyan élethelyzet van, ami ezek felé sodor, de ha az ember kikerüli azokat, amiket kikerülhet, talán több esélye van rá, hogy könnyeben viselje a kikerülhetetleneket.

Ne iszom, nem dohányzom, nem játszok szerencsejátékokat. Kerülöm a kétes alakok barátságát és a léha életet. Kerülöm az olcsó élvezeteket és élvezem az apró örömöket.

Persze a baj megtalál. De valahogy mindig van az embernek lehetősége arra, hogy a padlóról felálljon, összeszedje magát.

Egy dolog fontos: önmagamnak maradni. Ez persze egyben a legnehezebb, ezt kezdtem elveszíteni az elmúlt hónapokban.

Talán még idejében döbbentem rá erre.

Úgyhogy mától nem leszek más. Én leszek, magam. Az, akit én magam is szerettem.

Aki ismer engem, tudja, hogy alapvetően egy barátságos és jóindulatú srác vagyok. A kedves hölggyel nagyjából ötször beszéltem már finoman. Semmi hatása. Ha rólam lenne szó, leszarnám - már bocsánat - ugyanis nem élvezem a dolgot. Viszont arról van szó, hogy a gyereknek is nekimegy a kis genya - már bocsánat, most a kutyáról beszélek - mégpedig azért, mert a böszme gazdája NEM TANÍTJA MEG NEKI, mit szabad és mit nem. A kutya nem tudja azt magától. Viszont a kutya értelmes lény, tanítani lehet.

Vannak persze habitusbeli eltérések kutya és kutya között. Nagyanyáméknak volt egy majdnem 60 kilós német juhásza, lovagoltunk rajta, húztuk a fülét, lebirkóztuk... Soha eszébe nem jutott volna a kutyának, hogy akár csak erősebben megfogjon, vagy odakapjon. Az a kutya ugyanis szerette a gyerekeket és hozzá is volt szokva, hogy nyaranta a 20 unoka nyúzza. Még élvezte is, ez látszott a viselkedésén.

Aztán vannak ezek az idegbeteg lakótelepi kutyák. Ezek az életük nagy részét a négy fal között töltik, ez ellenkezik mindenféle ösztönnel. Nincs nekik területük, illetve azon a területen, amin sétálnak, 50 másik, idegbeteg lakótelepi kutyával kell osztozniuk. Nem könnyü ám ez. Ráadásul a lakótelepen - bármilyen furcsa is - lakik még 10 000, azaz tízezer ember. Ezek jönnek-mennek, át az ő "területükön". Nehéz ezt kutya aggyal felfogni.

Nem kell csodálkozni, ha a kutya hülye. Teljesen érthető, hiszen a természetével ellentétes dolgokra kényszerítik "állatbarát" gazdáik. Ezért vannak egészen határozott előírások arra, hol és hogyan lehet kutyát sétáltatni. Hol: arra kijelölt helyen. Hogyan: a kutyafuttatóban szabadonengedve, minden más helyen pórázon. Ha indokolt, akkor szájkosárral. Mikor indokolt? Ha a kutya támadó magatartású. Ezt hamar kiderül...

Szóval ha már valaki 35-70 négyzetméteren kutyát tart, a minimum, hogy próbálja meg az ebből adódó kellemetlenségeket és veszélyeket orvosolni. Ha az önkormányzat kijelöl egy kutyafuttatót és máshol meg megtiltja a kutyafuttatást, annak van oka. Például az, hogy a nem kutyásokra - ők vannak többen - ne jelentsenek veszélyt. Nem hiába nem szabad kutyát sétáltatni ebben a parkban, ugyanis 3 darab, 4-4 lépcsőházas tízemeletes veszi körül. Ha a kutya ugatni kezd, akkor 3x10x4x3, azaz  360 családot ébreszt fel reggel 6-kor, vasárnap. 360 család az átlagosan 1440 ember. Ők azok, akiknek a szombat és a vasárnap az a két nap, amikor pihenhetnének. A múlt szombaton 5.55-kor, vasárnap 5.45-kor keltünk, mert a böszme gazdi nem képes rászólni a kutyára, hogy KUSS LEGYEN!

A duma mi? A kutya nem tud beszéln, ugat... Jó duma.

És most érkeztünk el a lényeghez. Imádom a kutyákat. Volt több is, amíg vidéken éltem. Sőt, a kutyák miatt gyerekkoromban állatorvos akartam lenni. Szüleimnél most is van kutya, imádom és bárhol vagyok, mindig hónaljig szőrős leszek, mert ha kutyát látok, nem bírom ki, hogy megdögönyözzem.

Kikérem magamnak, hogy kutyagyűlölő lennék!!!

Ha kutyagyűlölő lennék, már megoldottam volna a dolgot "saját hatáskörben". Nem fogok önbíráskodni és nem fogok természetemmel ellentétesen szemétségeket csinálni. Javasolták ugyanis nekem azt ismerőseim - kiket megnevezni nem akarok - hogy simán áztassak be csirkebelsőséget patkányméregbe, majd szórjam el a területen. De milyen dolog már ez? Azt a szerencsétlen állatot büntetni, aki nem tehet semmiről. Aki és nem ami, remélem ebből is érződik, hogy én "emberszámba" veszem a kutyákat. Szóval eszembe sem jut ilyen aljasság, pedig egyszerű lenne. De én szeretem a kutyákat.

Pont ezért eszembe sem jut, hogy kutyát tartsak, mert ez a környezet nem alkalmas rá. Az önkormányzat persze próbál segíteni, ha megállok a lépcsőház ajtajában, 100 méteren belül VAN 2 kutyafuttató is. Csakhát a kényelmes városi gazdi lusta odáig elbattyogni. Egyszerűbb megállni a lépcsőházajtóban és elengedni a kutyát, hadd végezze a dolgát...

Ha az ember ilyen környezetben kutyát vállal, az az Ő ügye. Joga van hozzá. Még meg is értem például azokat a nyugdíjas néniket - köztük ezt a hölgyet is - akiknél a gyerekek már kirepültek, idejük van dögivel és a kutya tényleg hűséges társ tud lenni és sok örömet okoz. DE aki ebben a környezetben kutyát vállal, az vegye tudomásul, hogy az öröm mellett vállalja vele együtt a kötelességeket. Ezek pedig többek között a kutyakaka összeszedése, a kutya megfelelő módon és helyen sétáltatása, a kutya szocializálása (lásd még: az emberi társadalomhoz szoktatása).

Soha senki egy árva szót nem szólna, ha a kutyák nem piszkítanának össze mindent (illetve össze lenne szedve rendesen utánuk a kaka), ha a gyerekeket nem kéne félteni a szabadon kószáló ebektől (a hároméves gyerek nem tudja ugyanis, hogy a feléje rohanó eb "csak játszik") és ha nem ébrednénk MINDEN hajnalban éktelen csaholásra (IGEN! MINDEN REGGEL, 365 napon egy évben). Az a szomorú az egészben, hogy ráadásul mindez csak odafigyelés kérdése és a kutyatartók jó nagy hányada képes is így hozzáállni a dologhoz.

Aki tehát ezeket nem tudja vállalni, az ne tartson kutyát! Nagyon egyszerű ez.

Vagy csak nekem ilyen tiszta és világos?

*************  ********************

1**4  Budapest, ******** ******** utca 1. **/*.

Ügyiratszám: *****************

Ügyintéző: ***** ******

****** ******

szabálysértési ügyintéző

         Tárgy: kutyával való veszélyeztetés

         Tisztelt Hölgyem!

         Kézhez kaptam fenti ügyiratszámú levelét, amelyben azt kéri, hogy a BRFK. *****. kerületi Rendőrkapitányságon tett feljelentésem kapcsán az ebtartó nevét és címét 15 napon belül közöljem önökkel, ellenkező esetben a szabálysértési eljárást megszünteti.

         Sajnálattal közlöm, hogy az ebtartó nevét nem áll módomban kideríteni. A feljelentés megtételekor a rendelkezésemre álló összes információt megadtam az elkövetőről. A jegyzőkönyv nem tartalmazza, de a helyszínről a 112-es segélyhívót hívtam, viszont a rendőrség egy óra alatt nem ért ki. Mivel időközben az elkövető és kutyája, valamint a társaságában lévő, szintén agresszív másik kutyasétáltató eltávoztak (miután engem többször és erős szavakkal illettek), a személyazonosságot nem lehetett megállapítani. Én magam pedig nem vagyok hatósági személy, az elkövetőt nem igazoltathatom, nem tartóztathatom fel és nem követhetem a lakásáig, de az adatvédelmi irányelvek miatt róla még fényképet sem készíthetek. Ezt a rendőrkapitányságon külön meg is kérdeztem, kifejezetten megtiltották…

Közlöm, hogy a fent említett hölgy azóta is ugyanúgy sétáltatja a kutyáját, bármelyik napon találkozhatnak vele a helyszínen. A kutyára azóta sem tesz szájkosarat, amikor pedig ezt megemlítjük neki, szabályosan kinevet minket. Ebben általában társa is akad, mert nem ő az egyetlen, aki ezen a területen, a táblákkal többszörösen jelzett tilalom ellenére a kutyájával tartózkodik és a vonatkozó jogszabályokkal ellentétben a kutyáját szabadon kóborolni hagyja. Valószínűleg azért tehetik ezt meg, mert nagyon jól tudja mindenki, hogy a hatóság eljárni képtelen.

Én magam annyit tehetek – és ezt fel is ajánlom –, hogy ha egy hatósági személy a helyszínre érkezik, a hölgyre rámutatok, de ez szükségtelen, hiszen a hatósági személy maga is látni fogja, hogy az említett szabálysértés naponta többször és folytatólagosan megismétlődik. Ennek következtében a területen más szabadidős tevékenységet folytatni továbbra sem lehet, de a lakók még a gyerekeikre is jobb, ha vigyáznak. Én magam is elmondtam a rendőrségen, hogy nem ez az első eset, hogy ez a kutya támadólag viselkedik. A gazdája szerint „játszik” és „nem bánt”, de erről nem kívánok meggyőződni és ami még fontosabb, nem szeretném kitenni a gyerekeket ilyen veszélynek. Mint elmondtam, a kérdéses hölgy a kutyát „******” néven szólította, így ha az ő személye nem is, de a kutya egyértelműen beazonosítható.

Kérem segítségét abban, hogy a területen a Közterület Felügyelet szakemberei megjelenjenek és az elkövetők – köztük az általam is feljelentett személy – ellen eljárás induljon. Kérem ezt azért, mert a helyzet egyre durvul és előbb-utóbb tettlegességig fog fajulni. Én magam jogkövető állampolgár vagyok, így az ilyen helyzetek megoldását a hatóságokra bízom, de nem egyszer hallottam már heves vitát és üvöltözést a kérdéses parkban. Magam is nehezen viselem azt, ha a gyereket testemmel kell megvédenem egy felé csaholva rohanó kutyától, amelyik „csak játszik”.

         Budapest, 2010. november 24-én.

Segítségükben bízva, tisztelettel:

(************** ***********)

******-**** ***** *****

****. Budapest

********* ***** utca *. **/**.

+36*********

 AB-Aegon Biztosító Zrt.

Panasziroda

1813, Budapest

pf.: 245

             Tárgy: észrevételek

             Tisztelt hölgyem/uram!

             Mint az Önök előtt bizonyára ismert, ***-*** forgalmi rendszámú gépkocsim, kötelező felelősségbiztosításával többször problémák voltak, amelyeket most nem részleteznék. Az ügy Önök szerint lezárult, de a lezárásként küldött levelükkel kapcsolatban nem vagyok nyugodt. Az üggyel kapcsolatban, szolgáltatásuk javítása érdekében, summázva a történteket az alábbi észrevételekkel fordulok Önökhöz:

              A felelősség biztosítással kapcsolatban nem hibáztam. Kivéve, hogy Önöknél kötöttem meg, de ez többször nem fog előfordulni, ígérem. A bizalmam a biztosítóban megingott, így már most, az elején leszögezem, hogy az önöknél vezetett Globál lakásbiztosításomat hamarosan megszüntetem, feleségem életbiztosítását az első adandó alkalommal megszüntetjük. Soha többet Önökkel semmilyen relációban nem kívánok állni.

             Annak ellenére, hogy nem hibáztam, az ügyben engem többszörösen hátrány ért. Amellett, hogy végül a szerintem jogtalanul kifizetetett pénz egy részét visszautalták és nagyjából 7000 forintnyi kárt okoztak, kétszer is hetekig közlekedtem úgy a gépkocsival, hogy arra nem volt kötelező felelősség biztosításom. Erről tudomásom sem volt mindaddig, amíg első esetben két hét, a második esetben másfél hét elteltével a lemondásról szóló levelet meg nem kaptam. Megjegyzem, véletlenül, hiszen nem ajánlottan küldték. Ha a magyar posta sebességét figyelembe veszem, a kézhez kapott értesítések jóval a biztosítás felmondása után kerültek postázásra, hiszen a felmondás dátuma és a megérkezés között sokkal több idő telt el, mint ami egy belföldön kézbesített levél célba juttatásához szükséges. Így kifejezetten nem értem, hogy is megy ez Önöknél. Felmondják a biztosítást, majd utána napokkal küldenek erről egy levelet? Furcsa…

             Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy mint az a szóban is benne van, az ember azért köt BIZTOSítást, mert BIZTOS akar lenni abban, hogy ha valami baleset történik, akkor nem kerül bajba. Nos, azáltal, hogy én többször önhibámon kívül kötelező biztosítás nélkül közlekedtem, Önök olyan veszélynek tettek ki, amelyet nem kívánok többször megélni. Többek közt ezért nem leszek soha többet az ügyfelük…

             Mint azt Önöknek megírtam és az ügyfélszolgálaton személyesen, majd telefonban is elmondtam, az ügyek ilyetén módon történő intézése szerintem nem megfelelő. Vannak ugyanis olyan élethelyzetek, amikor a postaládába beszórt levél nem érkezik meg az ügyfélhez. Ennek lehet az oka például egy elmeháborodott szomszéd, aki ellen többszörösen eljárás folyik, de ennek ellenére belenyúlkál a lakók postaládájába és nem én vagyok az egyetlen, aki a leveleit a szemétben találta meg, vagy meg sem találta. Nem részletezném, hiszen ez csak egy példa. A lényeg az, hogy az ajánlott levél megérkezik, annak kézbesítéséről Önök is kapnak visszaigazolást. Ezért javasoltam, hogy ilyen, 30-40 ezres tételeket érintő ügyekben válasszák ezt az értesítési módot. Legutóbbi levelükben ezelől újfent elzárkóztak, pedig azt is felajánlottam, hogy ennek költségeit átvállalom.

             Ha tehát röviden meg kell fogalmaznom, hogy miért is nem kívánok továbbra az ügyfelük lenni, az azt hiszem ez. Nem látom biztosítottnak, hogy az engem érintő ügyekről időben értesülök, és nem kívánok ilyen szituációkba keveredni. Javasoltam Önöknek azt is, hogy az Önök előtt ismert telefonszámomon, vagy e-mail címemen értesítsenek, az első néhány forintból, míg az utóbbi ingyen is megoldható. Ezt sem tették meg.

             A kérdéses ügyben immáron leveleztünk, telefonon beszéltünk, az ügyfélszolgálati irodába is bementem kétszer. Az anyagi káron kívül tehát az amúgy értékes szabadidőmből is elvettek több órát, az idegeskedésről már nem is beszélek. Ez sem hiányzik nekem, ugyanis nem szórakoztat az önökkel való levelezés és a jogaimért folytatott küzdelem.

             Úgy gondolom, hogy egy ilyen szituációban a minimum az, hogy az ügyfelet FORINTRA PONTOSAN kártalanítsák, a forintban ki nem fejezhető kellemetlenségekért pedig minimum valamilyen gesztust tegyenek. Egyiket sem tették meg.

             Bizonyára nem sokat számít Önöknek, hogy egy ügyféllel több, vagy kevesebb, de ha számolnak, bizonyára látják, hogy az esetemben az Önök által így megspórolt összeg többszörösétől esnek el. Ezt csak maguknak köszönhetik, hiszen én jeleztem előző levelemben, hogy amennyiben nem érzem megnyugtatónak az ügy rendezését, megválunk egymástól. Ez történik most.

             Annak ellenére, hogy az összes levelemben megadtam az összes elérhetőségemet, köztük a mobiltelefon számomat is (amely ismert Önök előtt, hiszen marketing célból hívtak ezen már többször is), egyszer sem hívtak fel, nem kérdezték meg, mivel lennék elégedett. Ezek szerint Önöket ez nem érdekli. Tudomásul vettem.

             Nem kívánok semmilyen további lépést tenni az ügyben, az engem ért kárt úgy tekintem, mint tanulópénzt. Megtanultam, hogy ez az AB-Aegon már nem az, amelyikkel én annak idején szerződtem. Szomorú, de így van. Tudok majd élni ezzel a tudattal…

 Mivel ezentúl köztünk semmilyen kapcsolat nem lesz, már mint kívülálló javaslom, hogy vizsgálják felül a rendszert, mert valami nagyon nem jól működik Önöknél. Ez előbb utóbb bukáshoz fog vezetni.

             Budapest, 2010. november 12.

             Tisztelettel:

                                                                       (******-**** ****** *****) 

                                                                       egykori ügyfelük

Kezdek gyanakodni, hogy bennem van a hiba...

Merthogy mindig velem történnek ilyenek? Most éppen egy kis szaros kutya akart lerángatni a bicikliről és a végén még én vagyok a köcsög állatgyűlölő.

Történt, hogy mentem hazafelé, mert véletlenül nálam maradt a feleségem kulcscsomója, emiatt nem tudott elmenni otthonról. Hamar bringára pattantam és tűz haza, szerencsére nem lakom messze. A ház előtti parkhoz érve látom, hogy az egyik lakótárs kis agresszív kutyája megint póráz nélkül kószál. Nagy ívben kikerülöm és éppen kezdek fékezni, amikor hallom a háttérből, hogy üvöltenek a kutyára, azonnal jöjjön vissza. Ahogy hátra nézek, még épp el tudom kapni a lábamat a kis szaros elől, aki éppen készül belemarni.

Lepattank a bringáról de csak jön, ekkor már ugat is. A gazdájára tojik, aki egyébként 50 méterről akarja valahogy visszahívni. Toppantok párat felé és persze üvöltök is, hogy megfutamodjon. A hatást elérem, végre visszaszalad a gazdájához.

Nos, voltam én szemétláda, meg állatgyűlölő azonnal. Mivel sietek, nem nagyon szólok vissza, mindössze annyit, hogy kössék meg ezt a szerencsétlen kis hülyét...

Aztán felfelé a liftben leesik, hogy még nekik állt feljebb, én voltam a szemét. Na, ezt azért nem hagyjuk annyiban. 112, kutyával való veszélyeztetés bejelentése.

Nincs ám nekem kedvem a rendőrségre járni, de egyszer már megtörtént ugyanez, csak akkor nem szálltam le a bringáról. Aztán egyik  vasárnap reggel egy 20 perces ugatás után lementem fürdőköpenyben és megkértem a lent fagyoskodó kutyásokat, hogy szóljanak rá a kutyákra, mert szeretnénk aludni, elvégre vasárnap van. Ugyanez a mammer akkor is azzal védekezett, hogy a kutya nem tud beszélni, az ugat.

Én már akkor is mondtam neki, hogy tudom, mert vidéken nekünk is van kutyánk és így azt is tudom, hogy a kutyát lehet nevelni és egy egyszerű "Csend legyen" bőven megteszi a hatását. A többi kutyás akkor normális volt, de ez a mamzer már akkor is durrogott a hátam mögött.

Aztán a nyáron jövünk haza a játszótérről a keresztlányommal, aki nagy boldogan szalad az úton, élvezve a nyarat, amikor ez a kis genya megindul felé. Alig tudtam elé ugrani. A mamzer megint jön a dumával, hogy csak játszik. Nos, az oroszlán is csak játszik, amikor agyonharapja az idomárt és akármilyen kicsi egy kutya, fellökheti úgy a gyereket, hogy betörik a feje, de rosszabb esetben egy életre nyomorékká harapja mondjuk az arcán...

Nem tréfa ez, nemhiába vannak az ebtartásnak szigorú szabályai, amikre egyesek - már bocsánat- szarnak rája...

Szóval én próbáltam többször beszélni a hölggyel - ha nevezhetem így -, de hiába. Szépszóból ebben az országban nem értenek.

Úgyhogy feljelentettem kutyával való veszélyeztetésért. Mivel mondta, hogy akkor mondjam meg azt is, hogy ő a *************** ezredes felesége, hát megmondtam. A rendőrök megköszönték, mert így nem ismeretlen tettes ellen kell nyomozni.

Igen, tudom, én vagyok a köcsög!